Ennek nincsen címe. Nem nagyon tudnék neki mit adni. Most csak úgy írok, nem konkrétan valamniről. Csak már kicsit elegem van. Már kezd minden kicsit sok lenni. Igazából tökre jó lenne, ha mindenki hagyna engem. Ez több szempontból is megvalósíthatatlan, de jó lenne. Tegnap beleolvastam egy könyvbe, ami a Nanga Parbat megmászásáról szólt (8173 méter magas csúcs Ázsiában). Ugyan lényegében Reinhold Messner leírása volt a testvére tragédiájáról, de amikor a hegyen érzett magányát írta le, én akkor kezdtem el érdeklődni. Most az a megány kéne. Elmenni. Messze. Nagyon messze. Mindegy, hogy hova, csak nagyon messze legyen. Olyan messze, és olyan egyedül, hogy megváltás legyen hazajönni. Egyébként valahogy amikor jövök haza, mindig kicsit görcsbe rándul a gyomrom amikor beérek a városba. Én azt szeretném, hogyha nem kellene idegeskednem, hanem ujjonganék. Kitaláltam egy rendszert, ahogy hagyok jelet itthon, amikor elindulok valahova. Most például annyira mehetnékem van, hogy el fogok indulni. Illetve. Nincs itthon a bakancsom... basszus... szopó ág. Azért baj, mert esik. Különben nem lenne gond. Na mindegy. Menni akarok. Utálom, hogyha valahol úgy kell maradnom, hogy el akarok menni. Nekem a szabadulás velem született kényszerem. Viki mondta, hogy ő sokáig volt az anyukája pocakjában víz nélkül, és ezért imádja a vízet. Én meg a köldökzsinór csapdájában születtem. Szeintem én ezért menekülök. Ezért van időnként szabadulhatnékom. Mint most is. Nincs nagyon rossz életem, vagy ilyesmi, csak egyszerűen máshol akarok lenni. Nem tudom ezt elmagyarázni. Mások meg nem értik. Számomra irreleváns kérdéseket tesznek fel, például az alvási és tisztálkodási lehetőségekről, vagy az anyagi vonzatáról. Én pedig úgy vagyok vele, hogy ha álmos vagyok, akkor megkeresem a legjobb megoldást, hogy aludjak, ha koszos vagyok, megoldom, hogy fürödhessek, és ha pénz kell, akkor szerzek. Részemről ennyi az élet.

most múlik

Sokmindent megél az ember. Sok olyan dolgot is, amit nem is szeretne igazán. Szörnyű érzés megalázni a másikat, főképp az akaratunkon kívül. Tudod, ha valami olyat teszel, ami a mást úgy érint, hogy ő megalázva érzi magát, és a lelkét meztelenre vetkőztetve sír csendesen előtted - miattad- akkor legszívesebben eltűnnél. De nem csak ez rossz érzés. Van, hogy az ember olyat tesz, amivel valaki más életét gyökeresen megváltoztatja. Ezek lehetnek jó, és rossz dolgok is. Nekem sajnos most ebből a rosszak maradtak, vagyis ezeket követtem el. Szeretném, hogyha az világos lenne, hogy számomra sem egyszerű. Egy potencionális szeretetforrás elvesztése nehéz. Még akkor is, hogyha az ember éppen fiú. Az a baj, hogy most én vagyok a gonosz. Tegnap azt hittem, el kell mennem innen. Be kell hogy valljam, még mindig nem tudom, hogy ez lenne-e a jó megoldás. De az biztos, hogy valamit tennem kell. És most nem csak magamban. Ebben a városban lassan több az ellenségem, mint a barátom. Ezen nyilván nem sokat segít, ha a barátaimat elhanyagolom, és egyiket másikat átverem. El akartam mennni az El Caminora, de anya kérte, hogy csak az érettségi után tegyem ezt. Most viszont úgy érzem, annyira nincs maradásom, hogy már ma elutaznék. Nem tudom hova, de nem is fontos. Viszont egy valami igen. Azt akarom, hogy szeressenek. Azt akarom, hogy akik körülvesznek, azoknak fontos legyek. És szeretnék művész lenni. Nem tudom, hogy milyen művész lehetnék. Mert igazán nem vagyok jó semmiben. De igyekszem. Ha az még járható lenne, beállnék egy cirkuszhoz. De sajnos ez ma már nem így működik.

Azt hiszem az a konklúzió, hogy kicsit most szakítanom kell azzal, ami körülvesz. Nem remetének menni, de máshol, mást tapasztalni. Nekem például nagyon tetszik franciaország. Angliában meg legalább meg is értjük egymást az emberekkel. Anglia is tetszik. Szerintem megyek. Nem költözni, de javulni. Elsősorban persze El Camino. Az jelentene valamiféle megtisztulást. Remélem. Szóval szerintem Párizs. Azt hiszem elmegyek párizsba. Ide most nem köt semmi. Anya talán, de ő majd megérti. Majd még posztolok, hogy mi lett.

Most van az, hogy éppen zárul le egy szakasza az életemnek. Réka egy nagyon meghatározó szakasz volt, és ő akármennyire érzi úgy, nem tudok könnyen továbblépni. Ez nagyon nehéz most. Ebben is segíteni fog a magány. Meg a távollét. Tudom, hogy olyan címet adtam a posztnak, amiről a legkevesebbet írtam, de nem baj. Most nem tudok sokat írni, mert meg kell nézni zalán új stúdióját.

Keveset írok

Az, hogy néhány hetes (olykor hónapos) kimaradással írok a blogomba, az az életvitelem megmásíthatatlan következménye. Csakhogy időnkét azért ideírom ami a helyzet. Most például nem sok filozófikus tartalommal, ám annál több újdonsággal szolgálhatok.

Például vásároltam egy fényképezőgépet. Aminek olyan szempontból nagyon örülök, hogy régóta vágytam egy tisztességes gépre. Mondjuk sokkal jobban örültem volna, hogyha egyszer egy karácsonyra ezt kapom a családomtól, vagy ilyesmi... de így is jó.

Megismertem Enikőt. Illetve hogy pontos legyek, nem most ismertem meg. Ismerni ismertem, de ilyen jellegű fejlemények mint jelenleg, csak most vannak. Ennek kárát látta egy másik kapcsolat ami a távolság nagy mértéke miatt háttérbe szorulni látszott, ám aztán mégsem szorult. Most így persze megint a "mihez is kezdjek" helyzetben vagyok, de azt gondolom, hogy meg fog ez oldódni. Csak természetesen nem egyszerű. Mert Ildikó szintén szép, aranyos, kedves. Továbbá azt mondja nekem, hogy szeret. Ebben Enikő előtt jár, aki kifejtette, hogy habár kedvet érez velem lenni, utalt rá, hogy tulajdonképpen nem szeret, ami mondjuk érthető, ha figyelembe vesszük, hogy 4 napot töltöttünk aktívan eggyütt. És közben bonyolódott vissza bele Ildikó. El kell hogy döntsem. El is fogom dönteni. Csak senkit sem szeretnék megbántani. JA, és ezen a ponton hívnám föl mind Ildikó, mind Enikő figyelmét, amennyiben olvassák ezt a bejegyzést, hogy a releváns információ nem itt keresendő. Mindkettőjükkel folyamatosan beszélek telefonon.

A lelkem kezd rendbe jönni. Vannak konstans érzések. Sőt vannak konstans rossz érzések. Viszont ezek a rossz érzések mostanra leginkább motivációs erők lettek. Úgy értem hogy elhatároztam egy csomó dolgot, hogy ezeket enyhítsem, így ezeket valószínüleg véghez is fogom vinni. Vannak olyan dolgok viszont az ember életében, amik olyan súlyuak, hogy örökre ott maradnak az emlékek a lélekben. Nemrég én is belefutottam egy ilyenbe. Vagy inkább egy ilyen futott belém. Ezektől a dolgoktól nem fog megszabadítani az elhatározott El Camino, sem a lakihegyi adótorony megmászása. De azt hiszem ezek segítenek. Segítenek abban, hogy újra érezzem magam valakinek. Én most azt szeretném, ha a magam szemében is lehetnék valaki. Nem tudom még pontosan, hogy ehhez mi kell. Régebben ez egyszerű volt. Megcsináltam valami irreális túrát (úgy hiszem sokkal kevésbé lennének ezek most irreálisak), egyedül voltam kicsit, alkottam valamit, zenéltem, hülyeséget csináltam... Most viszont ez nem működött. A nagy részét már kipróbáltam. Persze nem is lehetett ezt úgy értelmezni mint egy rossz hangulatot. De nem is kell. Talán az El Camino után. Bár az még nagyon terv csupán. Nagyon sok minden kellene ahhoz. Elsősorban pénz. És ezt lesz a legnehezebb megszerezni. Lehet hogy adok egy jótékonysági koncertet.

Vettem egy kalapot. Igazi kondás kalap. Megoszlanak a vélemények, hogy mennyire előnyös, vagy mennyire sem, szerintem jó. Ha nekem nem tetszene, nem vettem volna meg. De tetszik. Mindig is ilyen kalapot akart.

Vettem egy pipát. Tudom, hogy káros dolog a dohányzás. De a pipázásban nekem a dohányzás nem is mérvadó, csak hangulat. Pipázni egy életforma. Nekem az érzés tetszik.

Egyéb dolgokról nem tudok beszámolni.

Tér-Idő-Hangulat

Április... Akkor is itt ültem, ahol most, náhány hónappal később. Akkor kicsit mintha másnak látszottak volna a dolgok. És nem olyan értelemben változtak meg ami mérhető vagy legalábbis felfogható lenne. Úgy értem, hogy nem úgy, hogy nagykorú lettem és akkor azért, vagy mert életem egy meghatározó szakasza nemrég véget ért, hanem úgy hogy az is megváltozott, ahogy a dolgok változni szoktak. Eddig a dolgok úgy változtak meg, hogy láttam, hogy innen ide jutottam, ez lett. Most nem látok ilyesmit. Most benne vagyok valamiben, amiben leginkább csak a felszínen maradás ami leköt. Hirtelen (és ez nem köthető a nagykorúsághoz ezt el kell hinni nekem, bár egy időben történtek) kinyílt a világ. A világnak nem a legpozitívabb oldala nyílt meg nekem. Nem örököltem a gazadag amerikai nagybácsitól, nem jutott eszembe semmi világmegváltó, egyszerűen a magamról alkotott képem, a cselekvési vágyam és a bátorságom egyszerűen jobb illetve több lett. Egyszerűen most már nem derogál nekem venni egy doboz cigit ha azt szeretném, beleszállni egy füvescigibe ha a barátaim vesznek egyet...stb. És meg kell mondjam ez a világ nagyon tetszik nekem. Ebbe a világba az is belefér, hogy barátnő terén érdekes megoldások születnek. Ide most így nem írok semmit erről, mert szem előtt kell tartanom, hogy az internetnek nagyobb a nyilvánossága, mintha bemondanám a cnn-hiradóban. Alapvetően sok minden tök jól alakult. Szóval amikor dolgozni megyek akkor már egy csapattal megyek, nem  néhány sráccal, aztán tök jó összejönni barátokkal is mostanában. Ami rosszul alakul, az azt hiszem, hogy kezd széthullani a családom. Szóval apa már megint kitalálta a tutit, ami látszólag nekem jó,  amúgy meg inkább csak az én farkammal veri a csalánt, és velem, illetve általam szivatja anyát. Ezen túlmenően viszont Viki és Zoli azt hiszem szakítóban vannak, illetve ki tudja... De olyan itt most a szitu, hogy jár azon az agyam, hogy kicsit hogyan szabadulhatnék, mert én nagyon szeretem őket, és nagyon szeretnék segíteni, de inkább csak úgy érzem magam, mint egy csomag, amit folyamatosan cipelnek magukkal, és az csak hallgat, és hallgat, és közbe szépen lassan majd elvesztik, ahogy külön utakon folytatják... Szóval ilyen szempontból nem annyira jó. De (lehet hogy ez a nyárnak köszönhető) hihetetlen szabadságérzetem van. Teljességgel érzem, hogy eldönthetem, hogy mit akarok csinálni. És én el is döntöm. Most mindenek előtt úgy érzem, hogy komoly párkapcsolatra van szükségem. Ezzel csak az az egyetlen baj, hogy egyelőre úgy érzem, hogy csak taszítom a lehetőségeket... Úgy értem, van olyan lány aki most azt mondja nekem, hogy szeret, csak mivel én nem túl régen léptem ki egy hosszú kapcsolatból, sajnos azok a komponansek, amik ott megvoltak nekem nagyon hiányoznak ebből az újból, viszont ettől a kapcsolattól még ezt nem lehet elvárni, mert túl friss. És itt hangsúlyoznám, nem a szexre gondolok! Hanem azokra dolgokra, ami a léleknek tesz jó... Persze ehhez sokszor közeli testi kontaktus kell... az meg még most nem működik...