2010. július 16., péntek

Keveset írok

Az, hogy néhány hetes (olykor hónapos) kimaradással írok a blogomba, az az életvitelem megmásíthatatlan következménye. Csakhogy időnkét azért ideírom ami a helyzet. Most például nem sok filozófikus tartalommal, ám annál több újdonsággal szolgálhatok.

Például vásároltam egy fényképezőgépet. Aminek olyan szempontból nagyon örülök, hogy régóta vágytam egy tisztességes gépre. Mondjuk sokkal jobban örültem volna, hogyha egyszer egy karácsonyra ezt kapom a családomtól, vagy ilyesmi... de így is jó.

Megismertem Enikőt. Illetve hogy pontos legyek, nem most ismertem meg. Ismerni ismertem, de ilyen jellegű fejlemények mint jelenleg, csak most vannak. Ennek kárát látta egy másik kapcsolat ami a távolság nagy mértéke miatt háttérbe szorulni látszott, ám aztán mégsem szorult. Most így persze megint a "mihez is kezdjek" helyzetben vagyok, de azt gondolom, hogy meg fog ez oldódni. Csak természetesen nem egyszerű. Mert Ildikó szintén szép, aranyos, kedves. Továbbá azt mondja nekem, hogy szeret. Ebben Enikő előtt jár, aki kifejtette, hogy habár kedvet érez velem lenni, utalt rá, hogy tulajdonképpen nem szeret, ami mondjuk érthető, ha figyelembe vesszük, hogy 4 napot töltöttünk aktívan eggyütt. És közben bonyolódott vissza bele Ildikó. El kell hogy döntsem. El is fogom dönteni. Csak senkit sem szeretnék megbántani. JA, és ezen a ponton hívnám föl mind Ildikó, mind Enikő figyelmét, amennyiben olvassák ezt a bejegyzést, hogy a releváns információ nem itt keresendő. Mindkettőjükkel folyamatosan beszélek telefonon.

A lelkem kezd rendbe jönni. Vannak konstans érzések. Sőt vannak konstans rossz érzések. Viszont ezek a rossz érzések mostanra leginkább motivációs erők lettek. Úgy értem hogy elhatároztam egy csomó dolgot, hogy ezeket enyhítsem, így ezeket valószínüleg véghez is fogom vinni. Vannak olyan dolgok viszont az ember életében, amik olyan súlyuak, hogy örökre ott maradnak az emlékek a lélekben. Nemrég én is belefutottam egy ilyenbe. Vagy inkább egy ilyen futott belém. Ezektől a dolgoktól nem fog megszabadítani az elhatározott El Camino, sem a lakihegyi adótorony megmászása. De azt hiszem ezek segítenek. Segítenek abban, hogy újra érezzem magam valakinek. Én most azt szeretném, ha a magam szemében is lehetnék valaki. Nem tudom még pontosan, hogy ehhez mi kell. Régebben ez egyszerű volt. Megcsináltam valami irreális túrát (úgy hiszem sokkal kevésbé lennének ezek most irreálisak), egyedül voltam kicsit, alkottam valamit, zenéltem, hülyeséget csináltam... Most viszont ez nem működött. A nagy részét már kipróbáltam. Persze nem is lehetett ezt úgy értelmezni mint egy rossz hangulatot. De nem is kell. Talán az El Camino után. Bár az még nagyon terv csupán. Nagyon sok minden kellene ahhoz. Elsősorban pénz. És ezt lesz a legnehezebb megszerezni. Lehet hogy adok egy jótékonysági koncertet.

Vettem egy kalapot. Igazi kondás kalap. Megoszlanak a vélemények, hogy mennyire előnyös, vagy mennyire sem, szerintem jó. Ha nekem nem tetszene, nem vettem volna meg. De tetszik. Mindig is ilyen kalapot akart.

Vettem egy pipát. Tudom, hogy káros dolog a dohányzás. De a pipázásban nekem a dohányzás nem is mérvadó, csak hangulat. Pipázni egy életforma. Nekem az érzés tetszik.

Egyéb dolgokról nem tudok beszámolni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése