egy blog sok problémát megold

mostanában

Szóval mostanában kicsit egyszerűsödnek a dolgok... Lili... Nem olyan bonyolult... András kifogásként említette, hogy fiatalabb nálam, ami lássuk be, még számít. De nekem tetszik. Mondjuk a képet bonyolítja Ildikó, de sehogy sem tudok dűlőre jutni. Amikor azt hiszem, hogy már nem keressük egymást, akkor mindig felhív. Lehet, hogy nyers konkrétsággal kellene vele beszélnem... Majd meglátjuk. Lehet, hogy elolvassa a blogom, és akkor rájön. Vagy nem jön. Az egyetlen, ami kellemetlen sarokpont, az Rékához köthető. Itt hivatkoznék fészbuk írásomra. Azt hiszem állapotnak, vagy minek hívja az az oldal. Azt kérdezte tőlem, hogy mi jár a fejemben, én meg leírtam. Tartok attól, hogy nem tudok kialakítani tartós kapcsolatot, illetve, hogy szeretnék e egyáltalán ilyet. Leginkább Rékára nézve. Bár úgy tudom, hogy most ő is elég szabad életet él. Én kicsit szenvedek. Ezen nem sokat segít a keddi autóbaleset sem. Össze kéne hoznom némi pénzt. Mondjuk 80 ezer forintot. Ebből, ha minden jól megy most, akkor kb 30-40 összejön még a héten alpinozásból. Aztán majd nem tudom... Kábítószert csempészek majd bolíviába. A mehetnék még mindig fenn áll, csak sajnos semmi időm nincs rá... Olyan rossz. Annyi kötelezettségem van, hogy nincs időm mellette szinte semmire. Egy kicsit el vagyok havaza. Jövőre talán, hogyha magántanuló leszek, (ha leszek) kicsit enyhül ez az elhavazottság.

Viccesnek tartom, hogy mennyimindenről írok ide. Már nem tudom, hogy miért csinálom. De írok erről-arról. Például Lili. Hátööö... Ő mondhatni az a személy, aki tetszik nekem, mert nagyon sok tekintetben hasonlítunk egymásra. Viszont kicsit attól tartok, hogy neki nem rám van szüksége. Hogy mondjuk jobb lenne neki egy fiatalabb srác. Nem olyan sokkal fiatalabb nálam, és ez nem is zavaró. Csak tartok attól, hogy esetleg ő így látja... Majd kiderül. Azt hiszem az első rossz húzásom megvolt már nála. A múltkor randiztunk, és esett, de sütött a nap... Szép volt. Az idő is, meg Lili is. Áztunk, meg személyenként meg voltunk ölelve. Illetve Lili. Én nem annyira. Ez már akkor adhatott volna okot nekem következtetni. De mégis előhozakodtam azzal, hogy magcsókolhatom-e... Természetesen nem tehettem. Kicsit rossz volt azért, hogy ő nem ölelt meg, mert már beszéltünk róla, hogy mindketten úgy szeretünk mint a kismajmok. Bár azt hiszem al lehet, hogy ő nem úgy van vele, hogy csak úgy adja a szeretetet... Hogy mint én, hogy ő ott van, és én meg adom neki. Azt hiszem ez a lányoknál bonyolultabb. Pedig itt csak kedvességről van szó.

valaki, aki vagyok

Tegnap este lényegében alvás helyett Andrissal arról beszélgettünk, hogy nekem milyen rossz szokásom, hogy iőnként, amikor olyasvalakivel ismerkedek meg, akinél nem számít, vagy egyszerűen ha csak a szituáció úgy kívánja, az emberek - egyes emberek kivételek ez alól - nem a valóságos tényeket ismerik meg rólam. Hosszú évek óta van ez így, már óvodás korom óta. Nem nevezném ezt hazugságnak... András mondta rá a megfelelő szót: Emlékgyáros. Ugyanis az évek alatt gyártottam magamnak emlékeket, amiket pontosan tudok idézni, amik szinet mintha tényleg megtörténtek volna. Csak persze ezek nem történtek meg. Nem úgy értem, hogy hazudok a születési időmről, vagy az anyukám nevéről, hanem emlékek kötnek eseményekhez, amik ne történtek meg. Csak bennem. Andris azt mondta, hogy írjak erről egy könyvet, mert azt beszéltük, hogy tulajdonképpen több különböző, önálló, és soha sem élt személyiséget vagyis inkább életutat tudnék ebből összerakni. Én úgy döntöttem, hogyha megint összefüllentek valakinek egy életet, akkor azt az életutat megírom ide mint egy önéletrajz. Összehasonlításnak megírom majd a tényleges önéletrajzomat is. Ha könyv lesz, abba máshogy fog bekerülni. Na, megyek mosogatni.

Ennek nincsen címe. Nem nagyon tudnék neki mit adni. Most csak úgy írok, nem konkrétan valamniről. Csak már kicsit elegem van. Már kezd minden kicsit sok lenni. Igazából tökre jó lenne, ha mindenki hagyna engem. Ez több szempontból is megvalósíthatatlan, de jó lenne. Tegnap beleolvastam egy könyvbe, ami a Nanga Parbat megmászásáról szólt (8173 méter magas csúcs Ázsiában). Ugyan lényegében Reinhold Messner leírása volt a testvére tragédiájáról, de amikor a hegyen érzett magányát írta le, én akkor kezdtem el érdeklődni. Most az a megány kéne. Elmenni. Messze. Nagyon messze. Mindegy, hogy hova, csak nagyon messze legyen. Olyan messze, és olyan egyedül, hogy megváltás legyen hazajönni. Egyébként valahogy amikor jövök haza, mindig kicsit görcsbe rándul a gyomrom amikor beérek a városba. Én azt szeretném, hogyha nem kellene idegeskednem, hanem ujjonganék. Kitaláltam egy rendszert, ahogy hagyok jelet itthon, amikor elindulok valahova. Most például annyira mehetnékem van, hogy el fogok indulni. Illetve. Nincs itthon a bakancsom... basszus... szopó ág. Azért baj, mert esik. Különben nem lenne gond. Na mindegy. Menni akarok. Utálom, hogyha valahol úgy kell maradnom, hogy el akarok menni. Nekem a szabadulás velem született kényszerem. Viki mondta, hogy ő sokáig volt az anyukája pocakjában víz nélkül, és ezért imádja a vízet. Én meg a köldökzsinór csapdájában születtem. Szeintem én ezért menekülök. Ezért van időnként szabadulhatnékom. Mint most is. Nincs nagyon rossz életem, vagy ilyesmi, csak egyszerűen máshol akarok lenni. Nem tudom ezt elmagyarázni. Mások meg nem értik. Számomra irreleváns kérdéseket tesznek fel, például az alvási és tisztálkodási lehetőségekről, vagy az anyagi vonzatáról. Én pedig úgy vagyok vele, hogy ha álmos vagyok, akkor megkeresem a legjobb megoldást, hogy aludjak, ha koszos vagyok, megoldom, hogy fürödhessek, és ha pénz kell, akkor szerzek. Részemről ennyi az élet.

most múlik

Sokmindent megél az ember. Sok olyan dolgot is, amit nem is szeretne igazán. Szörnyű érzés megalázni a másikat, főképp az akaratunkon kívül. Tudod, ha valami olyat teszel, ami a mást úgy érint, hogy ő megalázva érzi magát, és a lelkét meztelenre vetkőztetve sír csendesen előtted - miattad- akkor legszívesebben eltűnnél. De nem csak ez rossz érzés. Van, hogy az ember olyat tesz, amivel valaki más életét gyökeresen megváltoztatja. Ezek lehetnek jó, és rossz dolgok is. Nekem sajnos most ebből a rosszak maradtak, vagyis ezeket követtem el. Szeretném, hogyha az világos lenne, hogy számomra sem egyszerű. Egy potencionális szeretetforrás elvesztése nehéz. Még akkor is, hogyha az ember éppen fiú. Az a baj, hogy most én vagyok a gonosz. Tegnap azt hittem, el kell mennem innen. Be kell hogy valljam, még mindig nem tudom, hogy ez lenne-e a jó megoldás. De az biztos, hogy valamit tennem kell. És most nem csak magamban. Ebben a városban lassan több az ellenségem, mint a barátom. Ezen nyilván nem sokat segít, ha a barátaimat elhanyagolom, és egyiket másikat átverem. El akartam mennni az El Caminora, de anya kérte, hogy csak az érettségi után tegyem ezt. Most viszont úgy érzem, annyira nincs maradásom, hogy már ma elutaznék. Nem tudom hova, de nem is fontos. Viszont egy valami igen. Azt akarom, hogy szeressenek. Azt akarom, hogy akik körülvesznek, azoknak fontos legyek. És szeretnék művész lenni. Nem tudom, hogy milyen művész lehetnék. Mert igazán nem vagyok jó semmiben. De igyekszem. Ha az még járható lenne, beállnék egy cirkuszhoz. De sajnos ez ma már nem így működik.

Azt hiszem az a konklúzió, hogy kicsit most szakítanom kell azzal, ami körülvesz. Nem remetének menni, de máshol, mást tapasztalni. Nekem például nagyon tetszik franciaország. Angliában meg legalább meg is értjük egymást az emberekkel. Anglia is tetszik. Szerintem megyek. Nem költözni, de javulni. Elsősorban persze El Camino. Az jelentene valamiféle megtisztulást. Remélem. Szóval szerintem Párizs. Azt hiszem elmegyek párizsba. Ide most nem köt semmi. Anya talán, de ő majd megérti. Majd még posztolok, hogy mi lett.

Most van az, hogy éppen zárul le egy szakasza az életemnek. Réka egy nagyon meghatározó szakasz volt, és ő akármennyire érzi úgy, nem tudok könnyen továbblépni. Ez nagyon nehéz most. Ebben is segíteni fog a magány. Meg a távollét. Tudom, hogy olyan címet adtam a posztnak, amiről a legkevesebbet írtam, de nem baj. Most nem tudok sokat írni, mert meg kell nézni zalán új stúdióját.

Keveset írok

Az, hogy néhány hetes (olykor hónapos) kimaradással írok a blogomba, az az életvitelem megmásíthatatlan következménye. Csakhogy időnkét azért ideírom ami a helyzet. Most például nem sok filozófikus tartalommal, ám annál több újdonsággal szolgálhatok.

Például vásároltam egy fényképezőgépet. Aminek olyan szempontból nagyon örülök, hogy régóta vágytam egy tisztességes gépre. Mondjuk sokkal jobban örültem volna, hogyha egyszer egy karácsonyra ezt kapom a családomtól, vagy ilyesmi... de így is jó.

Megismertem Enikőt. Illetve hogy pontos legyek, nem most ismertem meg. Ismerni ismertem, de ilyen jellegű fejlemények mint jelenleg, csak most vannak. Ennek kárát látta egy másik kapcsolat ami a távolság nagy mértéke miatt háttérbe szorulni látszott, ám aztán mégsem szorult. Most így persze megint a "mihez is kezdjek" helyzetben vagyok, de azt gondolom, hogy meg fog ez oldódni. Csak természetesen nem egyszerű. Mert Ildikó szintén szép, aranyos, kedves. Továbbá azt mondja nekem, hogy szeret. Ebben Enikő előtt jár, aki kifejtette, hogy habár kedvet érez velem lenni, utalt rá, hogy tulajdonképpen nem szeret, ami mondjuk érthető, ha figyelembe vesszük, hogy 4 napot töltöttünk aktívan eggyütt. És közben bonyolódott vissza bele Ildikó. El kell hogy döntsem. El is fogom dönteni. Csak senkit sem szeretnék megbántani. JA, és ezen a ponton hívnám föl mind Ildikó, mind Enikő figyelmét, amennyiben olvassák ezt a bejegyzést, hogy a releváns információ nem itt keresendő. Mindkettőjükkel folyamatosan beszélek telefonon.

A lelkem kezd rendbe jönni. Vannak konstans érzések. Sőt vannak konstans rossz érzések. Viszont ezek a rossz érzések mostanra leginkább motivációs erők lettek. Úgy értem hogy elhatároztam egy csomó dolgot, hogy ezeket enyhítsem, így ezeket valószínüleg véghez is fogom vinni. Vannak olyan dolgok viszont az ember életében, amik olyan súlyuak, hogy örökre ott maradnak az emlékek a lélekben. Nemrég én is belefutottam egy ilyenbe. Vagy inkább egy ilyen futott belém. Ezektől a dolgoktól nem fog megszabadítani az elhatározott El Camino, sem a lakihegyi adótorony megmászása. De azt hiszem ezek segítenek. Segítenek abban, hogy újra érezzem magam valakinek. Én most azt szeretném, ha a magam szemében is lehetnék valaki. Nem tudom még pontosan, hogy ehhez mi kell. Régebben ez egyszerű volt. Megcsináltam valami irreális túrát (úgy hiszem sokkal kevésbé lennének ezek most irreálisak), egyedül voltam kicsit, alkottam valamit, zenéltem, hülyeséget csináltam... Most viszont ez nem működött. A nagy részét már kipróbáltam. Persze nem is lehetett ezt úgy értelmezni mint egy rossz hangulatot. De nem is kell. Talán az El Camino után. Bár az még nagyon terv csupán. Nagyon sok minden kellene ahhoz. Elsősorban pénz. És ezt lesz a legnehezebb megszerezni. Lehet hogy adok egy jótékonysági koncertet.

Vettem egy kalapot. Igazi kondás kalap. Megoszlanak a vélemények, hogy mennyire előnyös, vagy mennyire sem, szerintem jó. Ha nekem nem tetszene, nem vettem volna meg. De tetszik. Mindig is ilyen kalapot akart.

Vettem egy pipát. Tudom, hogy káros dolog a dohányzás. De a pipázásban nekem a dohányzás nem is mérvadó, csak hangulat. Pipázni egy életforma. Nekem az érzés tetszik.

Egyéb dolgokról nem tudok beszámolni.

Tér-Idő-Hangulat

Április... Akkor is itt ültem, ahol most, náhány hónappal később. Akkor kicsit mintha másnak látszottak volna a dolgok. És nem olyan értelemben változtak meg ami mérhető vagy legalábbis felfogható lenne. Úgy értem, hogy nem úgy, hogy nagykorú lettem és akkor azért, vagy mert életem egy meghatározó szakasza nemrég véget ért, hanem úgy hogy az is megváltozott, ahogy a dolgok változni szoktak. Eddig a dolgok úgy változtak meg, hogy láttam, hogy innen ide jutottam, ez lett. Most nem látok ilyesmit. Most benne vagyok valamiben, amiben leginkább csak a felszínen maradás ami leköt. Hirtelen (és ez nem köthető a nagykorúsághoz ezt el kell hinni nekem, bár egy időben történtek) kinyílt a világ. A világnak nem a legpozitívabb oldala nyílt meg nekem. Nem örököltem a gazadag amerikai nagybácsitól, nem jutott eszembe semmi világmegváltó, egyszerűen a magamról alkotott képem, a cselekvési vágyam és a bátorságom egyszerűen jobb illetve több lett. Egyszerűen most már nem derogál nekem venni egy doboz cigit ha azt szeretném, beleszállni egy füvescigibe ha a barátaim vesznek egyet...stb. És meg kell mondjam ez a világ nagyon tetszik nekem. Ebbe a világba az is belefér, hogy barátnő terén érdekes megoldások születnek. Ide most így nem írok semmit erről, mert szem előtt kell tartanom, hogy az internetnek nagyobb a nyilvánossága, mintha bemondanám a cnn-hiradóban. Alapvetően sok minden tök jól alakult. Szóval amikor dolgozni megyek akkor már egy csapattal megyek, nem  néhány sráccal, aztán tök jó összejönni barátokkal is mostanában. Ami rosszul alakul, az azt hiszem, hogy kezd széthullani a családom. Szóval apa már megint kitalálta a tutit, ami látszólag nekem jó,  amúgy meg inkább csak az én farkammal veri a csalánt, és velem, illetve általam szivatja anyát. Ezen túlmenően viszont Viki és Zoli azt hiszem szakítóban vannak, illetve ki tudja... De olyan itt most a szitu, hogy jár azon az agyam, hogy kicsit hogyan szabadulhatnék, mert én nagyon szeretem őket, és nagyon szeretnék segíteni, de inkább csak úgy érzem magam, mint egy csomag, amit folyamatosan cipelnek magukkal, és az csak hallgat, és hallgat, és közbe szépen lassan majd elvesztik, ahogy külön utakon folytatják... Szóval ilyen szempontból nem annyira jó. De (lehet hogy ez a nyárnak köszönhető) hihetetlen szabadságérzetem van. Teljességgel érzem, hogy eldönthetem, hogy mit akarok csinálni. És én el is döntöm. Most mindenek előtt úgy érzem, hogy komoly párkapcsolatra van szükségem. Ezzel csak az az egyetlen baj, hogy egyelőre úgy érzem, hogy csak taszítom a lehetőségeket... Úgy értem, van olyan lány aki most azt mondja nekem, hogy szeret, csak mivel én nem túl régen léptem ki egy hosszú kapcsolatból, sajnos azok a komponansek, amik ott megvoltak nekem nagyon hiányoznak ebből az újból, viszont ettől a kapcsolattól még ezt nem lehet elvárni, mert túl friss. És itt hangsúlyoznám, nem a szexre gondolok! Hanem azokra dolgokra, ami a léleknek tesz jó... Persze ehhez sokszor közeli testi kontaktus kell... az meg még most nem működik...

megint vasárnap van

és megint írok. Most pesten vagyok, a Vikinél, ami amúgy elég mókás tud lenni, mert jó hallgatni az aránylag földi Viki, és a dilis barátja Zoli beszélgetéseit. Persze amikor hülyeség van, abban én is igyekszem részt venni. Szóval ez van... itt ülök, és hallgatom, hogy valószínüleg pészméker leszek, ha nagy leszek. És majd akkor megyek haza, és megyek tubest kirakni kupakból. Az is jó lesz. Ott lesz Kitti. Akiről így az internet nyilvánosságán én inkább csak annyit mondanék, hogy nagyra becsülöm. Szóval ennyi. Most asszem megyek, mert indulunk a vonathoz. Igazából mostanában kezdem kicsit felszabadultan érezni magam... Többnyire inkább mondjuk kevésbé szarul... De az is elég. És mostanában kezdek nézelődni. Kicsit ez bizalomgerjesztő. Lehet, hogy mégsem végzetes. na megyek. 

érti aki érti

Violets are blue, and roses are red,
And She would look better with a knife in her back.

van benne valami

Hát az az érzés, amikor először mész vissza oda, amitől messze kell lenned, de tudod, hogy odatartozol, az elég furcsa érzés. Olyan kellemesen furcsa, mert nem is tudod, hogy mit is érzel pontosan, hogy a szabadság az amit az a hely nyújt, vagy a csönd, vagy valami egészen más... szóval érdekes érzés. De amikor megérzed azt a hangulatot, és meglátod azokat a dolgokat amiket ott megszoktál, akkor valahogy teljesen más lesz minden. Szóval az a hely az, ami az otthon.

vasárnap

Egy, hogy nem írtam szerda óta, ami mint az logikusnak látszott akkor, nem volt kedd. Szóval az van, hogy dolgoztam. Mondhatni sokat. Pénteken mentem úgy négy fele, és ma nyolc fele értem haza. Mondjuk nem volt több, mint egy átlagos ilyen rendezvény, hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy tegnap pl 20 zenekar lépett fel. De mindegy... ez nem hangosító blog. A lényeg, hogy keveset aludtam, és álmos vagyok. Szóval aludni fogok. Az még a helyzet, hogy pénteken kicsit kivoltam. Ugyanis lelkem békességében kevergetve egyszer csak arra eszméltem, hogy jött a Réka, és én vigyázzak a kabátjára. És persze... hát ki volt pakolva, és ott jött ment, táncolt, szóval úgy elvolt. Én meg ki. Mert azért rossz, ha az ember egész este a volt csaját stírölheti. Hát nem volt jó, cserébe legalább rossz volt. Aztán hajnalban elmentem érte kocsival, és hazavittem, mert azért féltem azt a kis dinnyét. Szombaton is húzós volt a nap, de azért elment. Élvetem a koncertek nagy részét. Közben el kellett mennem a szektás játékkal flesmobra, és az is jó volt. Taggá fogadtak az utópia kollégiumba. Ez mondjuk elég mókás. Este Zalán bebálozott, és én vezettem a kocsiját. Kicsit örlütem, hogy megbízik így bennem. A jövő héten állítólag kifizet. És a hétvégén lehet, hogy megyek Pestre megint. Erről mondjuk most a Vikiék még nem tudnak, úgyhogy ha esetleg itt olvasnátok előbb, akkor mondom, hogy majd kontaktolok veletek úgyis...

nem kedd

Szóval egy másik nap. De hát... Ez nem volt most jó. Sőt, kifejezetten rossz volt. Naszóval az volt, hogy összetűzésbe keveredtem a rendszerrel, ami amint állíthatom, nem jó. Az történt, hogy én mint a jólnevelt írástudatlan gyermek, aki immár rendelkezik laptoppal, elmentem suliba. (Itt már kezd megmutatkozni a rendszer hibája.) És amint ott ücsörögtem, hát elkezdődött az óra, szóval tanár, hetes, jónapot meg ilyesmi. És kb az óra közepén, mikor elkezdtem jegyzetelni (itt említeném meg, hogy előtte nem volt mit, szóval nem én vagyok a gyík), a tanárnő (aki egyébként is utál) rámförmedt, hogy én hogyan képzelem, hogy idehozom a laptopot, és használom (ja, a diszgráfia-vizsgálatot ő kezdeményezte). Gondoltam aztán, hogy ne legyen ebből gond, elmegyek az igazgató helyetteshez, aki anya spanja, hogy segítsen, és akkor az igazgató majd ad nekem egy papírt erről... Hát de nem. Azért, mert én inkább gyakoroljam az írást, meg úgyis kézzel kell majd írnom az önéletrajzot (nem lesz tinta a nyomtatóban?) és amúgyis, nehogy már jó legyen nekem. Szóval még jó, hogy vettünk egy gépet, és még jó, hogy volt is róla szó, hogy van is határozat róla, hogy nem írok könnyen. Szóval most mehetek megint a nevelési tanácsadóba, hogy akkor majd ők adnak róla egy papírt, hogy ugyanmár, haddszabadjon. De ez ugye megint azt jelenti, hogy szívhatok vele, mire megoldódik. Ennek most örülünk. Hali

hatodika, kedd

Ahogy a címből akár lehetne következtetni, ez a nap is tekinthető lett volna átlagosnak. Azonban közvetlenül a buta egyeddel való bájcsevej után egy olyan helyen jártam, ami a személyes boldogságom, boldogulásom és lehetőségeim gyarapításának lehetőségeivel volt tele. Ez a hely a laptopbolt. Szóval ezen a fantasztikus helyen-közvetlenül az után, hogy anya égetett kb egy órát a butasága miatt- hozzájutottam egy olyan készülékhez, melynek mentőautószíne egyértelmű összhangban van a benne rejlő tudással, és varázslattal. Kb 3 óra küzdelem után, hogy a méltán híres vista basic-et kivakarjam belőle, felkerült rá a win 7 és kisvártatva az office is rajta lesz. Ezek után már mást nem is tudok tenni, csak örülni, és vidámkodni. Szóval örvendezek vala neki.

Nekem ez az első...

Furcsa. Nem tudtam, hogy milyen érzés. Szóval, hogy pont így érzi magát az ember, miután először megtörtént. Furcsa érzés, kellemesen furcsa. Tehát ez olyan mint az összefonódás. Összekapcsolva lenni, egy közös valamit alkotni. Egységnek lenni.
És én most itt a gondolataimra, és a világhálóra gondolok. Mert ugye megosztani a gondolatinkat nem egyszerű. És így talán könnyebb. Főleg az elmondom hát mindenkinek elv alapján.